| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

A Termés folyóiratról

Vallasek Júlia tanulmánya megjelent:

  Vallasek Júlia: Sajtótörténeti esszék. Négy folyóirat szerepe 1940- 1944 között az észak-erdélyi kulturális életben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. (79-110 o.)
  Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940-1944 között. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2204. 
  A teljes tanulmány letölthető .doc formátumban.

V. "Az érték s jószándék mandátuma"

A Termés

1. A Termés utóéletéről

            Az erdélyi irodalmi folyóiratok közül az 1942-44 közt megjelenő Termés már-már érthetetlenül kiesett az irodalmi köztudatból. 1969-ben Kiss Jenő, a Termés egykori szerkesztője hívta fel a figyelmet arra, hogy mennyire fontos volna irodalomtörténeti, kritikai szempontból elemezni a lap szellemi hozadékát. "A nem teljesen egyirányú, de jószándékú erők összefogása a háború sokkalta mostohább körülményei között éppen olyan parancsa volt az időnek, mint a népfrontpolitika más körülmények között" - állítja Kiss Jenő, majd hozzáteszi: "Annyi bizonyos: a háború kibontakozása s a közélet elaljasulása közepette a Termés volt az egyik utolsó fellegvára az őszinte és igaz szónak, az egyéniség megnyilatkozásának."[1]

            Kiss Jenő figyelmeztetése nem maradt teljesen hatástalan, a hetvenes évektől napjainkig írott irodalomtörténeti összegzésekben már megjelenik a Termés és köre, bár a lap szerepének, a korabeli folyóirat-palettán való elhelyezkedésének, illetve a kor szellemi áramlataihoz való  viszonyulásának monografikus elemzése még várat magára. Bizonyos értelemben (némi túlzással ugyan), de akár a Termés "rehabilitációjának" szükségességéről is beszélhetünk, hiszen az ugyancsak a hetvenes években megjelent írói memoárok[2] szerzői (Nagy István, Balogh Edgár) írásaikban felelevenítik a folyóirat szerkesztőivel folytatott hajdani vitáikat, szubjektív értékelésükkel azonban nem segítik elő a Termés tényleges szerepének tárgyilagos megítélését.

            A Termés többnyire a népi irányzat egyik műhelyeként él a köztudatban, ilyen értelemben tárgyalja Cseke Péter Horváth Istvánról írott monográfiájában[3] vagy korábban B. Nádor Orsolya néhány tanulmányában.[4] A lap recepciótörténete a regionális kánonba való illeszkedését jelzi, szűkebb hazájában (Erdélyben) ismertebb, mint a magyar nyelvterület többi részén. Az eszmerendszerek, áramlatok tágabb, elméletibb szintjén a Termés mind a mai napig csupán jelzésszerűen van jelen a magyar recepciótörténetben. A magyar népi mozgalom monográfiáját író Borbándi Gyula[5] munkájában csupán néhány utalás erejéig tárgyalja a Termés szerepét a népi mozgalomban, mint ahogy nem tér ki a Termés egyes szerzőinek balatonszárszói állásfoglalására sem. A Termés-csoport néhány tagjának szereplése az 1943-as szárszói konferencián megjelenik ugyan Juhász Gyula Uralkodó eszmék Magyarországon[6] című kötetében, a lap értékelése azonban kimarad, noha a Termés hasábjain sor került a Szárszón vagy más fórumokon felvetett vitás kérdések részletes elemzésére és kifejtésére. Pedig az észak-erdélyi irodalmi műhelyek közül talán a Termés kapcsolódik a legszorosabban a második bécsi döntés utáni megnagyobbodott Magyarország irodalmi fórumaihoz. A szorosabb kapcsolat oka elsősorban a lap moderált népi tájékozódása, másodsorban pedig a dinamikus szerkesztőgárda, amely rendelkezett a fiatalság felhajtóerejével és jó értelemben vett kíváncsiságával, de még nem, vagy csak kevéssé volt meg a maga rögzített helye és pozíciója egy-egy irodalmi fórum vonzáskörében.

2. Nemzedéki fórum?

            A  második világháború idejére az irodalmi lapok korábbi gazdag választéka beszűkült: megszűnt az Apolló, a Gondolat, a Szép Szó, a Toll, a Válasz, az erdélyi lapok közül a baloldal fóruma, a Korunk, Babits halálával pedig az irodalmi életet évtizedekig meghatározó Nyugat. Éppen a Termés megjelenésének évében (1942), Móricz halálával a Kelet Népe is elhallgat.

            A negyvenes évek elején a Magyar Csillag jelenti az irodalmi nyilvánosság egyik legfőbb fórumát, de színvonalas számokkal jelentkezik a Híd, Az Ország útja, a pécsi Sorsunk, illetve két szám erejéig az Ezüstkor. Az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz minőségileg stagnálva, sőt visszaesve vészelik át a háború éveit, hogy aztán a berendezkedő új hatalom hallgattassa el őket. A Termés tehát a korábbi évekhez képest viszonylag kiüresedett térben jelenik meg Kolozsváron, akárcsak a vele rokon szellemiségű Új Magyar Museum Kassán.

            Az erdélyi irodalmi életben a Termés nemzedéki lapként jelentkezett, mégpedig a harmincas évek második felében színre lépő, a kisebbségi élet keretei között nevelkedett nemzedék lapjaként. Ez a nemzedék alkotta az 1937-es Vásárhelyi Találkozó derékhadát. A fiatal szerzők a mindenkori új nemzedékek színrelépésének gyakorlatával élve műveiket közös antológiában jelentették meg (Új Erdélyi Antológia, Kolozsvár, 1937), majd 1939-ben létrehozták az Erdélyi Enciklopédia[7] könyvkiadói vállalkozást, amely (a Magyarország felfedezése sorozathoz hasonlóan) elsősorban szociográfiai ihletésű könyveket jelentetett meg, különösen azokat, amelyeket az óvatos kiadópolitikát folytató Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalt.

            A harmincas évek második felére kezdtek kialakulni az új nemzedéken belüli csoportosulások, s megkezdődtek a csoportok közti torzsalkodások. (pl. a Hitel és az Erdélyi Fiatalok közti ellentétek). A Vásárhelyi Találkozó célja az érdekek egyeztetése volt, és nem valamely csoport szerepének megerősítése. Inkább seregszemlének tekinthető, amely az ellenőrző közvélemény szerepét töltötte be. A hosszabb-rövidebb életű csoportosulások egyike 1935-ben Hitel[8] néven félhavi szemlét indít Kolozsváron, amely közvetlenül a Termés elődjének tekinthető. A lap irodalmi jellegű szemle volt, a Termés későbbi munkatársai és szerkesztői közül sokan (Bözödi György, Szabédi László, Makkai László, Szenczei László, Kiss Jenő) publikáltak benne.

             Ligeti Ernő, aki egyébként a transzszilvanista "hőskorhoz" mérten "a hanyatlás korának" nevezi a háború kitörését közvetlenül megelőző éveket, jelzi, hogy az új nemzedék helykeresésével párhuzamosan végbemegy a kisebbségi intézmények "elöregedése". "A legtöbb magyar intézmény, amelyet a kisebbségi társadalom tizenöt év alatt felépített, elérte a legmagasabb fokát és ezen a ponton csak úgy volt tartható, ha a szervezkedésnek új irányzatát kezdi el. (...) Az erdélyi magyarság sehogy sem tudta elhelyezni a fiatal értelmiséget." [9]

            Reményik halálával, a szerző személyes és írói presztízsének hiányában egyértelművé vált a nagymúltú irodalmi lap, a Pásztortűz "akademizálódása", színvonalának visszaesése. Az akkor még saját fórumot kereső fiatal írók egy csoportja, (a majdani Termés és köre) vállalkozott a gazda nélkül maradt Reményik-örökség átvételére, aktualizálására, amennyiben felajánlották a Pásztortűz Baráti Társaságnak a lap átvételét. Az elutasítást, majd a Termés létrejöttét kísérő, időnként személyeskedésekig fajuló, sajtóban is megszellőztetett vitát[10] azonban nem lehet egyértelműen nemzedéki harcként feltüntetni. A vádaskodások és szurkálódások mellett a vita felveti a kérdést, hogy mennyiben tekinthető "nemzedéki lapnak" a Termés. A Pásztortűz szerkesztője, Vásárhelyi Ziegler Emil éppen azt rója fel a Termésnek, hogy mind korosztály, mind működési terület szempontjából "heterogén" csoportosulás, műveik poétikáját tekintve sem újítók, hanem gyakorlatilag a helikoni vonal sereghajói, tehát mindent összevéve a Termés nem tekinthető nemzedéki lapnak.Válaszában Szabédi azt állítja, hogy a Termés soha nem is kívánt kizárólag nemzedéki fórum lenni, legalábbis abban a beszűkítő értelemben, ahogyan Ziegler tárgyalja, miszerint a lapban publikáló szerzők mindannyian egy korosztályhoz tartoznak. Szabédi tiltakozása ("Ki mondta, hogy a Termés nemzedéki fórum akar lenni?")[11] tehát ilyen kontextusban értendő. A Termés nem tekinthető nemzedéki lapnak abban az értelemben, hogy szerzői életkorától függetlenül igyekezett minőségi írásokat közölni, a nemzedéki jelleg elsősorban a lap szellemi, esztétikai vonalvezetésében, preferenciáiban érezhető.

            A fiatal szerzők csoportként való fellépése már a Termés körvonalazódása előtt megtörténik, az 1942-es könyvnapra újabb antológiával jelentkeznek (Üdvözlégy szabadság[12]), immár egyre élesebben rajzolódik ki Bözödi, Jékely, Kiss Jenő és elsősorban Szabédi László nemzedéken belüli vezető szerepe. Az antológia előszavában a szerkesztők stilszerűen az 1848-as Kolozsvári Unió Zsebkönyvet nevezik meg kötetük elődjeként. Az itt közölt verseket a fiatal költőkben élő "történelmi lelkiismeret" tanúbizonyságának szánják, de írásaiknak nem a közlés történelmi aktualitásából fakadó specifikumát, hanem "egyetemes jellegét" hangsúlyozzák. Haza-élményük megfogalmazásában például épp úgy keveredik a "himnikus lelkesedés" és az "önemésztő tépelődés", mint más "szerencsésebb nemzetek" költőinél. Az "önemésztő tépelődés", vagyis az önreflexív látásmód jóval nagyobb hangsúlyt kap, hiszen már az előszóban az antológia aktualitását, már-már létjogosultságát kérdőjelezik meg a szerzők: "Illő-e, időszerű-e a határtalan örvendezés, amikor (...) ide-oda mosódó országhatárok romjai felett éjjel-nappal süvöltöz a Rémnek hangja?".

            A Helikontól és a Pásztortűztől egyaránt független folyóirat és írói közösség létrehozásának gondolata már az utolsó marosvécsi találkozó szervezésének idején körvonalazódik. Szabédi László Bözödi Györgyhöz írott levelében konkrét munkatervet fogalmaz meg: "Folytatni kellene valamilyen formában a közös munkát. Az Üdvözlégy Szabadság szép sikere megmutatta, hogy igenis volna mód rá, hogy közönséget kapjunk magunknak. (...) A nagy tapasztalat az volt, hogy a változásra csak mi reagáltunk méltó módon, valamint az, hogy tudtunk reagálni, ámbár illetékes körök elfelejtettek felszólítani minket, hogy alkossunk egy antológiát. Kiadót is kaptunk, vagyis új erőkkel is számolhatunk. (...) Felmerül tehát az írói közösség megalakításának gondolata. A munkatervet három pontban határoztuk meg: 1. kiszállások és városi irodalmi felolvasások, 2. könyvsorozat, 3. folyóirat.[13]"

            A tizenötödik és egyben utolsó marosvécsi találkozóra nemcsak a Helikon írói készültek tehát nagy, átszervező tervekkel, hanem a fiatal nemzedék meghívott és meg nem hívott képviselői is. Asztalos Istvánt, Jékely Zoltánt és Szabédi Lászlót ekkor választják a helikoni íróközösség tagjává, a találkozó második napján pedig Szabédi László bejelenti az új írócsoport megalakulását és ismerteti a fent említett három pontos munkaterv első két pontját.[14] (A lapindítást magát nem, hiszen ekkor már egyre bizonytalanabb a Pásztortűz átvételének esélye, a saját lap indítása viszont még nem körvonalazódott.)

            A Termés és a Helikon közti viszonyban egyaránt felfedezhetők a nemzedéki ellentét és az azonos gondolkodás jelei. A Termés-kör legradikálisabb tagja, a Helikonnal személyes okok miatt rossz viszonyban levő Bözödi György minden szempontból elhatárolja az új írói munkaközösséget a helikoni eszméktől: "Régóta tudjuk, hogy mi másképpen látunk, mint a helikoni társaság, ez bármelyikünk írásaival könnyen szemléltethető, tehát nekünk szellemileg nem sok kapcsolatunk van..."[15] A helikoni találkozó hivatalos jegyzőkönyve szerint viszont a Termés körének megalakulását "az írók örömmel vették tudomásul, mert a csoport munkaterve a Helikon írói közösségének programjával teljes összhangban van." (Kiemelés V.J.)[16]  A kis időbeli eltéréssel megfogalmazott programnyilatkozatok összevetéséből úgy tűnik, a helikoni jegyzőkönyv írója járt közelebb az igazsághoz. Eltekintve attól, hogy a két írói munkaközösség tagjai közt szép számmal vannak átfedések (Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Szenczei Lászó és Wass Albert - vagyis a Termés alapemberei közül Bözödi és a valamivel később bekapcsolódó Horváth István kivételével mindenki - a helikoni munkaközösségnek is tagja), az általuk követett eszmék számos ponton megegyeznek. A Termés megjelenésének rövid két éve, ha nem is meghatározó, de érzékelhető nemzedéki jellege miatt nem válhatott a nagy presztízzsel és viszonylag stabil olvasótáborral rendelkező Helikon komoly riválisává, holott ehhez minden kvalitása megvolt.

            A két írói csoportosulás céljainak és eszméinek összevetéséhez a két programnyilatkozat kínál alapot: az 1942-es marosvécsi találkozó zárónyilatkozata[17] és a fiatal írók  közös nyilatkozata a Magára talált Erdély szava. Ez utóbbi először a Keleti Újságban[18] jelent meg 1942. október 18-án (később több lap - pl. a Magyar Csillag is - közli  teljes terjedelemben vagy kivonatos formában).

            A két nyilatkozat néhány lényeges pontban szinte szó szerint megegyezik. Mindkettő a múltból leszűrt tapasztalatból indul ki, miszerint kisebbségi sorsban az író (tágabb értelemben az értelmiségi) törvényszerűen egyedül marad, csak önmagában bízhat, művészi kiteljesedése érdekében pedig egyedül a népre építhet. "Egyedül népünkre építhettünk, amely anyagilag szegény és magárahagyott volt" - mondja ki a helikoni nyilatkozat. Az új nemzedék "megtanulta, hogy csak magában bízhat, senki másban, nemzete sorsának biztosítékát is csak a maga népében látja", "abban a gondolatban találkoztunk, hogy népünktől tanulva és népünket tanítva építsük tovább tehetségünk szerint a magyar kultúrát"- érvel A magára talált Erdély szava. Az igeidők használata rávilágít a két folyóirat orientáltsága közti különbségre, amely értelmezhető nemzedéki elkülönülésként. A helikoni nyilatkozat múltidőben, mintegy múltbeli kánonformáló tapasztalatként fogalmazza meg népi elkötelezettségét, a múlt, az erdélyi történelmi hagyományok tisztelete fontos szerepet játszik a lap eszmei, sőt poétikai célkitűzéseinek felvázolásában. A kisebbségi helyzet történelmi szükségszerűségéből is fakadó hangsúlyos hagyományérzékenység nemzeti-konzervatív vonalvezetést takar: "Szellemével az erdélyi író közelebb érezte magát a magyar irodalom nagy hagyományaihoz, mint akkori jelenéhez. Világ felé való kitekintésében népe és földje fölé hajolva az akkori nemzetköziséggel szemben inkább emberi és magyar kívánt lenni.(...)"

            A Termés és köre számára a történelmi tapasztalat elsősorban realitásérzékenységben jelentkezik, önmagát "széthulló nemzedékként" definiálja, amely az első világháború  után a román politika által meghatározott szellemi légkörben formálódott és vált hangsúlyosan realista gondolkodásúvá. (A fiatal nemzedék) "helyzete azt parancsolta, hogy valóságokban gondolkozzék és aszerint értékeljen." E pragmatizmus illusztrálásaként nemcsak nagy vonalakban foglalják össze szándékaikat (eljuttatni a "magyar szellem értékeit és eredményeit a magyar nép minden rétegéhez, különösen azokhoz a rétegekhez, amelyek ezektől az eredményektől és értékektől önhibájukon kívül távolabb állnak, ugyanakkor hozzuk felszínre e néprétegek értékeit, és tegyük a magyar szellemiség közkincsévé"), hanem a célokhoz vezető utat is kijelölik a fenti Szabédi-levélből ismert hárompontos munkatervben. (Irodalmi felolvasások falvakon és külvárosokban, olcsó könyvsorozat, negyedévenként megjelenő folyóirat Termés címen.) A valóban hatékony működés érdekében eleve elhatárolják magukat a divatos "népmegváltó hangoskodástól", illetve mindenfajta "felelőtlen irodalmi torzsalkodástól". Irodalomfelfogásuk közösségelvű, mivel közügynek tartják az írást, elutasítják mind a nemzedéki, mind a személyes ellentétekre visszavezethető elkülönülést, de természetes tényként kezelik és fenntartják maguknak a "másként látás" jogát. "Az irodalomból, mint minden közösségi ügyből, nem lehet nemzedéki, még kevésbé személyi ellentéteket kovácsolni. Az idősebb nemzedék értékeit becsüljük. Hogy mi ebben vagy abban a kérdésben másként látunk, azt a törvényszerűen változó idők parancsolják."

            A második bécsi döntés után kialakult sajátos erdélyi identitásproblémák értelmezésében sem figyelhető meg a helikoni kánonokkal való gyökeres szakítás. A kisebbségi életforma tapasztalatait mind a helikoni írói közösség, mind a Termés körének nyilatkozata helyzetrendező értéknek tekinti. A helikoni nyilatkozat kiemelten foglalkozik ezzel a kérdéssel, az egyéni és kollektív felelősségtudat közösségformáló szerepére, a régió sajátosságainak tiszteletben tartására hivatkozva élesen elítéli a berendezkedő hatalom "központosító törekvéseit". Míg a helikoni nyilatkozat elsősorban a régió belső ügyeinek kompetens intézésében tart igényt az erdélyiség, illetve a kisebbségi tapasztalatok hasznosítására, addig  a Termés és köre mindezt tágabb kontextusban próbálja hasznosítani: a kisebbség, mint történelmi tapasztalat értékét emeli ki az erősödő nacionalista ideológiával szemben. "Tudatában vagyunk annak, hogy a kialakulóban levő új Európában a magyarság olyan erők sodrába kerül, amelyek a kisebbségi sorsban szerzett tapasztalatok útmutatását nélkülözhetetlenné teszik. E tapasztalatokat erdélyi voltunk szerezte...".

            A két nyilatkozat összevetéséből tehát az a konklúzió vonható le, hogy az alapkérdések (irodalom szerepe, a népiség problematikájához való viszonyulás, sajátos erdélyi tapasztalatokból formálódó identitás létezésének elismerése és annak értelmezése) szempontjából a két írói közösség nagyjából egy vonalon haladt. A különbség elméleti szinten elsősorban a történelmi hagyomány, valamint a szociografikus realitásigény hangsúlyozottabb értékelésében mutatkozik meg egyfelől a helikoni írói közösség, másfelől pedig a Termés részéről, gyakorlatban pedig a folyóiratok szerkesztési elve, a közölt anyagokból kiszűrhető hangsúlyeltolódás mutat rá bizonyos nemzedékinek is értelmezhető szemléleti különbségekre.

            A Termés megjelenése (Vásárhelyi Ziegler támadásától eltekintve) nem váltott ki különösebb sajtóvisszhangot. Ennek elsősorban éppen az az oka, hogy irodalmi célokat szociális tervekkel ötvöző vázlatos program nem sugall gyökeres változást. Minden új lapalapítás új utakat keres (legalább elvben), a Termés írói körének szövetkezése azonban nem használja a másság reklámerejét. A napilapokban megjelent ismertetések mellett a Hitel szentel egy rövidebb tanulmányt az első Termés-szám elemzésének.[19] A recenzens, Réthy Andor éppen a Termés higgadt, feltűnésektől mentes, pártatlan és minőségközpontú szerkesztési elveit emeli ki: "nem csak urbánusok és nem csak népiek, nem nyugatosok és nem köldöknézők (...) irodalmon kívüli szempontok nem befolyásolják őket."[20]  Az Erdélyi Helikon a két csoport közti azonosságok és átfedések ellenére fennállásuk hátralevő két éve alatt egyetlen sorban sem emlékezik meg a Termésről és köréről.

            A Termés körének programja (vidéki felolvasások, olcsó könyvtár) gyakorlatilag Benedek Eleke és a székely írók (Tamási, Szentimrei, Kacsó, Balázs Ferenc stb.) által már a harmincas évek legelején szorgalmazott és az Erdélyi Fiatalok falukutató munkájával meg is indított programba illeszkedik, s mint ilyen, nem áll távol az Erdélyi Helikon hasonló irányú kezdeményezéseitől. (Példának okáért az 1934-es, kilencedik marosvécsi találkozón az agilis Balázs Ferenc sürgetésére bizottságot állítanak fel, melynek feladata részletes tervet kidolgozni az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadandó, "a magyar nép széles rétegeinek szánt", népkönyvtárakba kerülő, olcsó irodalmi sorozat megindításáról. Nagyvonalakban tehát Balázs Ferenc gondolata ismétlődik meg a Termés fiatal szerkesztőinek népnevelést célzó felolvasó körútjaiban, könyvkiadási terveiben.)